Ücsörgünk Boborjánnal a hegyoldalban a padon. A levegő telve van tavasz bodító illataival, a lemenő nap melegsárga fénycsíkokat fest a zöldülő tájra.
-Istenem, de gyönyörű!
-Huh! - szusszan nagyot ő, és félábrócra eresztett szempillái möbül halált megvető bátorsággal bámul a semmibe.
-Talán nem tetszik? - érdeklődöm.
-Dehogyisne! - feleli lekesen, és mohón csillogó szemmel, a szokásosnál is jobban kicsücsörödő szájjal vizslatni kezd a földön egy hangyát. - Ez hova megy ez? - tudakolja, miközben mutatóujját hirtelen a rovarra nyomva eloszlatja a kérdéses objektum kilétére vonatkozó, ámbár föl sem merülő kétségeimet. - Megállt. - közli tömören.
-Boborján, ha egy lényt agyonnyomnak, az rendszerint megáll...
-Akkor ez itt most rendszerint ugye? - kérdezi tudálékosan, majd büszkén dudorászni kezd, hogy ő ilyen okos.
-Figyelj rám! Ez a szegény hangya itt mászott békésen, lehet hogy éppen a barátjához igyekezett amikor...
-Ott a barátja neki! - kiált fel boldogan, megpillatva a fű közt egy újabb hangyát. -Ezt is megmutassam? - érdeklődik fülsiketítően óbégatva, s már ledül is a karja.
-Ne! Inkább mesélek neked - húzom vissza magam mellé.
-Jó! - mondja beletörődő arccal - de legyen benne hangya!
-Rendben! A tücsök és a hangya. Egyszer régen...
-A csücsök az nem kell!
-Már hogy ne kellene? Hoszem ez a mese így lett megírva.
Egy La Fontanie nevű francia bácsi írta, és nem hiszem, hogy megváltoztathatnám a kedvedér. Küldönben sem "csücsök", hanem "tücsök".
-Akkor a tücsök nem kell - jelenti ki dacosan, miközben sértődött arccal igyekszik felfogni az imént elhangzottakat.
-De Boborján, épp azt magyaráztam neked az előbb, hogy ez a mese így teljes, hogy benne van a tücsök.
-Tejes a tücsök? - suttogja elképedve. -Benne van a tejbe'? Nahát, de veszélyes! Akkor ez egy kirmi!
-Micsoda?
-Gyilkosos mese! Jön a gyilkos bácsi, aztán rálocsolja a tejet a tücsökre álarcba'! Fuldokol a tücsök, meg kiabál, hogy "tücs,tücs", de hiába! Ott hörgölődik jobbra-balra, mint a fába szorult kéreg...
-Hetet-havat összehordasz!
-Havat hordok össze. Behavazzuk a tejes tücsököt, aztán meg befagyik neki a ciripelője...
-Boborján!
-Tücsök-fagyi...
-Boborján!
-Tessék! - fordul felém azzal a megátalkodottan ártatlan arcával.
-Befejezted?
-Nem me' még az is van, hogy ahogy ott fekszik a tücsök a havas tejbe', és kalimpál a lábával, az a tücsök-fagylaltgép. Ajtómata. Azon lehet kibenni a fagyit. Csak vigyázni kell megenni, mer' a tücsököt azt körbe kell nyalni...
-Ezt az ízléstelen szörnyűséget meg kitől hallottad?
-Tőlem. Én mondtam nekem...
-Te jó ég! - temetem a kezembe az arcom- Rendben, akkor mégis átírom a mesét: A hangya és a hangya. Élt egyszer egy...
-Csak egy? - kérdi lefitymálóan. - Jó, hogy nem nulla...
-Szóval élt egyszer egy hangya, aki...
-Vagy mínusz egy...
-Mínusz egy mi?
-Mínusz egy hangya.
-Boborján! Hogyan szólhatna a mese mínusz egy hangyáról?
-Hát... hát úgy - hadarja izgatottan -, hogy hol volt, hol nem, élet egyszer egy döglött hangya. Ez a döglött hangya aztán elment a...
-Hogyan ment volna bárhova, ha egyszer halott?
-Ja, ha ezt ilyen szigorúan veszik - tárja szét a karját megértést mívelve -, akkor nincs mese! Az egyik tizenkilenc, a másik mínusz húsz.
-Micsoda?
-Meg ez, meg az. Könnyű a sánta kukásnak... - ontja közhelygyűjteménye legideillőbbnek vélt darabjait, miközben a mellét kidüllesztve, fejét hátravetve, nagyképűen hintázik előre-hátra. Azután- az egyik túlzottan színpadiasra sikeredett mozdulatnál - egyszerűen hanyatt esik.
-Egyszer fenn, egyszer nem - motyogja magyarázatképpen, miközben kimászik a pad alól, majd - hogy nehogy ügyetlennek higyem- hozzáteszi: - Túl hirtelen lettem álmos...
-De hát ez hazugság!
-Igen? - pislog rám ártatlanul.
-Igen- felelem szigorúan.
-Pedig de! Ásítok is, ha kell, hanem! Áááá - ordítja, aztán még egyszer: - Áááá!
-Fáj valamid?
-Igen - panaszolja. - Beszorult az ásítóközpontomba egy nagy ásítás! Akkora volt, hogy kiabálva jön kifele... Elhiszed?
-Jó, elhiszem.
-Mer' buta vagy - közli pökhendien, és a szeme ismét a semmibe mered....